K-OS (született: Kevin Brereton, 1972) számára a teljesen egyértelmű lépés ugyanis az volt, hogy elképesztően slágeres, komoly mainstream sikerre predesztinált hiphop gyökerű dalait továbblökje a pop ökumenikus kategóriája felé, és ügyes, de nem kiemelkedő reppelését, melyet már eddig is gyakran váltogatott énekléssel, szinte teljesen az utóbbira cserélje.
Az Atlantis – Hymns For Disco 2006 októberében még csak Kanadában jelent hivatalosan, de ha van igazság a könnyűzenében (ami azért egyáltalán nem biztos), akkor 2007 februárjától, a nemzetközi kiadással végre tényleg oda kerül vele K-OS, ahol már régóta helye lenne: a pozitív sütetű nagymenők, Kanye West, Pharrell és Lupe Fiasco társaságába. Ez a lemez ugyanis változatos, intelligens, slágeres, (házi)buliba való nívós popzene, melynek ugyan a hiphop a gyökere, de szinte mindegyik felvétele eltérő stílusdefiníciót igényel, miközben üzenete is vállalható és szolidan prédikáló hangneme sem zavaró.
Néhány vendégművész (a már az előző lemezen is feltűnt Kamau és Sam Roberts, illetve az egykori Death From Above 1979-tag Sebastien Grainger, a Broken Social Scene-es Kevin Drew és a másik saját útját taposó kanadai rapper, Buck 65) közreműködését leszámítva végig K-OS-t dicséri a produceri munka és az előadás is: éneke soulos, reppelése inkább énekbeszéd, rímcsavarása oldschool.
Az anyag színessége önmagáért beszél, az egy dalon belüli ötletek száma messze átlagon felüli. Van itt orgonás oldschool rap (ELEctrik HeaT – The SeekwiLL), Sam Cooke-ot idéző vonós soul ballada megbolonduló szurf-gitárral (The Rain), klarinétos bevezetésű, jamaikai öntetű szökkenős bulizene (FlyPaper), rockos, szkreccses agymenés (Equalizer), Go! Team-et idéző kótyagos darab (Sunday Morning), country, blues, R&B, surf-rock, reggae, dub, electro és persze diszkó, hangminták és élő hangszerek násza, Bob Marley, Finley Quaye szelleme... Nem folytatjuk, felsorolhatnánk az összes dalt (ez az ember egy igazi slágergyár!), inkább meghagyjuk a felfedezés örömét a hallgatónak.
