A Gézagyerek

Háy János A Gézagyerekrõl:
"Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hõsökrõl fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szeretõ után nyáladzó negyvenes férjeket.

A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hõseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna.

Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekrõl. Igazi hõsök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak."

A Gézagyerek címû elõadásban "naiv színházat" akarok. Az elmúlt években kísérleteztem már ilyennel: a Mulatság, A Nyugat hõse, A Pityu bácsi fia a naiv színház darabjai voltak. Géza módján ártatlanul, irónia és cinizmus nélkül szólalunk meg, az együgyûség természetességével állítunk-kérdezünk mindent, ahogy Háynál is, minden "kis szavunk" a világ megfejtésére irányul, de a filozofálás, a nagy szavak használata a nézõ dolga.

A Gézagyerek az ártatlanság elvesztése: a történet végén csak annyival tudunk többet, mint a kezdetén, hogy minden kísérletünk kudarcot vallott, kérdéseinkre nincs válasz. Géza bezárul saját rendjébe: óracsörgésre ébred, parízert és tejet reggelizik, és számolja a konyhaköveket. És nincs több kérdése.