A harmonikás kislány csodagyerekként tûnt fel az ötvenes évek elején. Nagy mûvészek vitték magukkal haknizni, késõbb tánczenekarokban zongorázott, énekelt, s már nemcsak elõadói, hanem dalszerzõi képességeit is megmutathatta. Mégis a nóta nõtt leginkább a szívéhez Pálkerti Zsuzsannának, aki Az év magyarnóta-szerzõje díjat kapta idén az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesülettõl.
- Hogyan lesz valakibõl nótaszerzõ?
- Hogy másokból hogyan lesz, azt nem tudom. Én egész kiskorom óta dalok között élek. Akkor még csak rádió volt, de az egész nap szólt és én hamar megtanultam az operetteket, az akkori slágereket. Ötévesen fölfedeztek és jártam az országot olyan hírességekkel, mint Sárdy János, Feleki Kamill, Bordy Bella vagy Kiss Manyi. Harmonikáztam. Hétéves koromban a nevemre került a lakásunk telefonja, mert annyian hívtak szerepelni. Még nem tudtam kottát olvasni és úgy tanultam meg a hangsort, hogy Cili elment Déneshez, Dénes elment Évához, Éva elment Ferihez, Feri elment Gizihez, Gizi elment Ádámhoz és Ádám elment Hedvighez (C, D, É, F, G, Á, H, C). Tizenkét éves koromtól tanultam zongorázni. Nagyon kiváló tanáraim voltak. Tanított Szokolay Sándor és Szervánszky Endre. Nem voltam szorgalmas, de a zenére mindig is fogékony. Az általános iskola elvégzése után gyors- és gépírónak tanultam és továbbra is muzsikálgattam. Tagja voltam a Kohó és Gépipari Minisztérium, majd a Telefongyár zenekarának, s alakítottam egy kisegyüttest is, amellyel szórakozóhelyeken léptünk fel - válaszol ifjúkorának rövid történetével Pálkerti Zsuzsanna.
- Zenét mióta szerez?
- Tizenhat évesen egy szerelem ihletett arra, hogy dalt írjak. Az Õszi nóta ma is kedves a szívemnek. Mégis, harminc évig tánczenész voltam és tánczenéket is írtam, mert az akkori férjemmel elsõként az isaszegi Csata vendéglõbe szerzõdtünk. Elõttünk cigányzenekar játszott, és bizony, eleinte nem fogadtak bennünket szívesen, de végül is megszerettek. Ott nagyon sok nótát megtanultam játszani és énekelni is. Késõbb sokfelé elvetõdtünk, gyakran hívtak a nótaénekesek kísérõnek, így újból megszerettem a nóta mûfaját. Ötszázötven szerzeményem van. Azt nem tudom, hogy mennyi belõle a nóta és mennyi a táncdal, csak azt, hogy hetven százalékban enyém a zene és a szöveg, s csak harminc százalékban írok dalokat mások szövegére. Azért én nem írok, hogy eggyel több nóta legyen. Csak olyan szöveg tud megihletni, amely közel áll a szívemhez, amely lelkileg is megérint.
- A világ az utóbbi évtizedekben nagyot változott. A nóta tükrözheti ezt, vagy ma is a természetrõl és az érzésekrõl szól?
- Mi másról szólna? Csak a külvilág változik, nem az ember. Az ugyanúgy szeret, szenved, örül. És az érzéseit ezekkel a dalokkal kifejezheti, úgy is, hogy hallgatja és úgy is, hogy énekli. Bár a mai kultúrában mostohagyermekké vált a magyar nóta, a dalaimat egyre többen éneklik, hallani nemcsak színpadon, hanem kazettán, lemezen is. Négy éve tanítok egy dalénekes iskolában. Amit tudok, azt átadom. Úgy érzem, ki kell állnom a magyar nótáért. Tizenöt éve korrepetálom a budafoki Blaha Lujza zenebarát kört. Többféle mûfaj népszerû, de a nótacsokrot mindig úgy építjük fel, hogy kezdünk egy hallgatóval, aztán következik a kicsit tempósabb andalgó, majd a lassú csárdás, végül a gyors. Most is születnek bennem új dalok, leginkább éjszaka, amikor nem jön álom a szememre. Nekem ez az életem.
Józsa Ágnes