Tízezer résztvevõ, fergeteges koncertek, ingyenes belépõ, széna-jumping, izomagyú-biztonsági õröktõl mentes környezet, ezer méterrel a tengerszint felett. Az összes idei magyarországi fesztivál elbújhat a Verespatak megmentéséért szervezett, Woodstock-ot idézõ hangulatú Fanfest (Szénafesztivál) mögött.
Mindig érdekelt, milyen lehetett Woodstock a maga fénykorában; vagy, hogy ne menjünk olyan messzire, a Sziget a 90-es évek legelején, még a Coca- és Pepsi-korszak elõtt.
A Fanfestre eljutni nem könnyû, de megvan a maga varázsa annak, amikor az ember egy vonaton töltött éjszaka után Gyulafehérváron tévelyeg (sátorral, hálózsákokkal, pokróccal megpakolva, ahogy kell). Szerencsére a város határában valóságos sofõrfalka várakozott a Fanfestre igyekvõ fiatalokra; a magyar viszonyokhoz képest nevetségesen olcsón vállalták a kb. 70 kilométeres fuvart. Természetesen egy Dacia jutott nekünk; miután kettõnket már biztonságosan a kocsiban, a pénzt meg a zsebében tudhatta, a Dacia gazdája további ideges félórát töltött utasok hajkurászásával. Amilyen félénk volt, hosszú ideig nem akadt senki a horgára; talán civilben könyvelõként kereste meg a napi betevõt... Végül csak került harmadik utas (a román lányról hamarosan kiderült, hogy õsztõl a CEU-ra készül politikatudományt hallgatni), és az utazás további része zökkenõk nélkül (ha nem számítjuk a rutinosan kerülgetett kátyúkat) zajlott. Menet közben volt idõnk kiszámolni, hogy sofõrünk nem több, mint 600 forintot keresett rajtunk ezen a délelõttön...
Verespatak képét alaposan átrajzolta a Szénafesztivál. Szicília helyett egy román díszletek közé felhúzott amerikai kisvárosban érezhettük magunkat; az RMGC terepjárói alig mutatkoztak - talán érezték, hogy ebben a néhány napban semmi esélyük a Verespatakra özönlõ több ezer fiatal tömegében. A cég jelenlétét csak a Fanfest-plakátok mellé sebtében kiragasztott hirdetések jelezték, melyek arra biztattak, hogy hallgassuk "sztereóban" az igazságot, és látogassunk el a (Dez)Információs Központba. A fesztivál ideje alatt teljes béke honolt mind Verespatakon, mind a fennsíkon - legalábbis hozzánk nem jutott semmi konfliktusra utaló hír. Ez valószínûleg annak is köszönhetõ, hogy a cég kirúgással fenyegette meg az alkalmazottait, ha azok be merik tenni a lábukat a fesztiválra, és felbukkannak akár egyetlen ott készült fotón is...
A falu fõterérõl még jó félóra gyalogút vezetett a Fanfest helyszínére, a dombok övezte fennsíkra. A környezet már önmagában elegendõ lehetett bárki környezeti nevelésére: zöldellõ hegyek, friss levegõ, és néhány rettenetes tájseb, a román bányavállalatok és az RMGC áldásos tevékenységének nyomaként. Reggelente különösen szép volt a völgyek felett megülõ, vastag tejszínre emlékeztetõ pára; derültebb éjszakákon még a hold fénye is elegendõnek bizonyult a tájékozódáshoz.
A holdfényre pedig nagy szükség volt. A Sziget reklám-, zaj- és fényözönét még felidézni is nehéz volt a Fanfest éjszakáin: csak a színpad körül alakult ki egy kisebb vurstli, faszénen sütött kolbászokkal, rengeteg csapolt, üveges, palackos, dobozos sörrel meg mindenféle cukrozott lónyálakkal (hát igen, elkelne jövõre egy Fair Trade-kávézó!), és csak ott látott az ember az orránál is valamivel tovább. A fesztivál többi része sötétbe és viszonylagos csendbe burkolózott; a fõhadiszállás és a konyha környékére már csak nagyon tompítva jutott el a koncertek zaja.
A koncertek szervezése cseppet sem lehetett könnyû (állítólag néhány együttest nehéz, vagy lehetetlen volt rávenni, hogy egy ennyire eldugott helyen, nomád körülmények között lépjen fel), de ez a kínálaton nem igazán mutatkozott meg. Jött a Zdob si Zdub, jött Ada Milea, jött a Luna Amara, hogy csak azokat említsem meg, amelyekrõl emlékeim is maradtak - idén a Fanfestet nem zenei szempontból vettem szemügyre... A koncertek mellett nappal is kínálkozott néhány program, mármint azoknak, akiket nem foglalt le teljesen a fürdés (a közeli tóban), a sármentesítés (minden áldott nap esett legalább annyit, hogy masszív sárréteg boríthassa a talajt és a résztvevõk ruhadarabjait), valamint a faluba és a környékbeli tájakra tett kirándulás. A leglátványosabb kétségkívül a verespataki extrémsportok királya, a széna-jumping volt: a bátrak hat méter magasról ugrottak az emelvény alatt felhalmozott szénába. A széna-jumping körül terjengõ hírek és rémhírek napokig színesítették a párbeszédeket; annyit biztosra lehet venni, hogy mindenki túlélte. :) Volt még mászófal, néhány zöld csoport (Greenpeace, Zöld Erdély Egyesület) kiadványokat osztogatott és elõadásokat szervezett; az egyik elõadásra, amit az Új Eldorádóban szereplõ román archeológus tartott, én is betévedtem. Jellemzõ a Fanfest légkörére, hogy a hallgatóság megtöltötte a sátrat; igaz, kint éppen leesett az aznapi esõadag.
Semmi kétség, hogy az esõ és a sár nem mosta el a Fanfest jó hangulatát, és hogy a nagy többséget alkotó román fiatalok és önkéntesek éppen olyan jól érezték magukat, mint a néhány tucat magyar résztvevõ. Kérdéses csak az lehet, hogy a nagy bulizás mellett mennyire jött át a fesztivál alapvetõ üzenete, Verespatak megmentése: a jelek arra utalnak, hogy ez is megmaradt a fejekben. A színpad elõtt házi készítésû, "Mi is szeretnénk megmenteni Verespatakot" feliratú lepedõt lengetõ fiatalokéban biztosan. Aki nem a szórólapokból, a kiselõadásokon vagy a Popcorn-magazinból tájékozódott (nem vicc, a román Popcorn a fesztivál egyik médiatámogatója volt), az megnézhette az Új Eldorádó angol változatát, vagy beszélgethetett a falusiakkal. A film vetítésén mindenesetre telt sátor volt, sokan végigállták a 72 percet; ez annál is méltányolhatóbb, mert a nem román nyelvû részeket csak angol felirattal élvezhette a nézõközönség. A filmet talán most vetítették elsõ ízben Romániában, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos volt, hogy legalább a Fanfest résztvevõi láthatták; sokan a verespatakiak (és általában a románok) közül még mindig nagyon keveset, vagy semmit sem hallottak a 2000-es tiszai ciánszennyezésrõl. A verespatakiakkal szóba elegyedni pedig nem volt különösebben nehéz: sokan a nap java részét az ablakban könyökölve, vagy a kapu elõtt töltötték - aligha szorul magyarázatra, hogy mekkora újdonságot jelentett a falu életében az odaözönlõ nyolc-tízezer fiatal.
Újdonságot, és bevételt. :) Eleinte az RMGC piszkos trükkjének véltük, hogy a fõtér összes kocsmáját zárva találtuk szombat délután; a jóval kellemesebb igazság azonban az volt, hogy a falu összes kocsmárosa (és még számtalan vállalkozóbb szellemû környékbeli) feltelepült a hegyre. Aki nem a sör-pálinka-kolbász kínálgatásából tett szert extra bevételre, az kiadhatta felesleges szobáit a sátorozásért kevésbé lelkesedõ fesztiválozóknak. A Fanfest is mutatja, mekkora lehetõség rejlik a verespatakiak (és a környék összes faluja) számára az idegenforgalomban.
A cikk nem titkolt célja, hogy mindenkinek kedvet csináljon a 2006-os Fanfesthez. :) Itt van tõlünk alig tízórányira egy remek, ingyenes fesztivál, ahol nemcsak a táj szebb, mint a Szigeten, de még a biztonsági õrök is húszéves, fiatal srácok, akikrõl csupán a "volunteer" és "security" feliratú nyakbaakasztó árulja el, hogy nem egyszerû koncertlátogatók. A Fanfesten nemcsak táskamotozás és Tesco nem fogadja az odalátogatót, de a tavalyi tapasztalatok után a szervezõk kifejezetten kértek mindenkit, hogy vigyen magával némi elemózsiát és itókát, ha odafönn kifogyna az árusok készlete. És mindez sokkal jobb célokat szolgál, mint az Operabál. :))
Jövõre lehetne jóval több magyar résztvevõ, lehetne jóval több magyar önkéntes, jöhetne néhány magyar zenekar is, és persze, mialatt szombat reggel félórát álltam sorba egy gyenge török kávéért, más se járt a fejemben, mint a szigetes Fair Trade kávézó...
Szöveg: rosalux
Képek: Kovács László Attila
szerk.: fidusz
A cikkhez további képek is tartoznak! Klikk ide <<<