A hagyományosabb, gyökerekhez megtérõ elõzõ két album után most ismét kissé kísérletezõbb, kiszámíthatatlanabb lemezt jelentetett meg a U2, erre utalt az is, hogy Rick Rubinnal kezdték meg a lemezfelvételeket– igaz, aztán gyorsan visszatértek Brian Eno, Daniel Lanois és Steve Lillywhite jól bevált triójához.
Az Eno-Lanois páros a dalszerzésbe is belefolyt, és Bonóékat újra a klasszikus U2-hangzástól való bátrabb elrugaszkodás felé lökdöste.
Többnyire lassú lemez és egyes számait tekintve kissé talán hosszabb a kelleténél, a lemezkészítés fázisában többször hangoztatott elektronikai befolyás pedig közel sem annyira hangsúlyos, mint az 1997-es Pop idején volt.
A No Line On The Horizon kissé felemás album, melyen Bono dalszövegei annak ellenére is tisztán mutatnak egyfajta meglepõ sebezhetõséget, hogy ezúttal gyakran szereplõket , karaktereket (francia rendõr, Afganisztánban haldokló katona, kiégett haditudósító stb.) hozott létre mondanivalójához.
Egy olyan album ez, mely egy ideig javulni tud az egyes meghallgatásokkal, ugyanakkor újabb bizonyíték arra, hogy a U2 még mindig képes teljesen megosztani a kritikát és a rajongókat – és ez nem feltétlenül rossz jel.