A Return visszatért

"Úgy gondoltuk, mivel annyi fiúcsapat tûnik fel mostanában, fordítunk egy kicsit a trenden és kijövünk egy férficsapattal" - poénkodott szombaton este a Papp László Arénában Chick Corea a Return To Forever várva várt koncertje elõtt. A "trendnek" ellentmondtak azzal is, hogy 21 év után ismét összeállt jazz-rock legendára a fáradt nosztalgiának még az árnyéka sem vetült.

Bár nem volt zsúfolt telt ház az Arénában - a jegyárak, különösen e mûfajhoz képest, meglehetõsen borsosak voltak - a többnyire érettebb korosztályt képviselõ közönség megkapta azt, amit várt negyedszázada. Igaz, hogy Corea, Al Di Meola és Stanley Clarke korábban külön-külön, vagy más formációkban, már járt Magyarországon - egyedül Lenny White dobos volt "újonc" - így együtt azonban még sohasem. Zenéjüket azért jól ismerte a publikum, mert ahogyan általában csak rock-koncerteknél szokás, már az elsõ hangoknál kitört a taps, hiszen a Hymn To Seventh Galaxy, a Vulcan Words, a Romantic Warrior és különösen a több tételes, a mélységes meditációs zenébõl pergõ latinos hangulatba átmenõ Song To The Pharoah Kings, amelyet több mint 20 perces változatban adtak elõ, ma már olyan klasszikusai a 20. századi zenének, mint Bartók mûvei. A hasonlat nem méltatlan és nem is véletlen, hiszen köztudott, hogy Corea nagy tisztelõje Bartóknak, annak idején Herbie Hancock-kal több mûvét is elõadta két zongorára, és ezen az estén is elhelyezett idézeteket, ahogy Illyés Gyula nevezte, a "szikár, szigorú, hû magyar" zenésztõl.

A zenekar vezetõje csak termete miatt tûnt el számtalan billentyûje mögött, egyforma könnyedséggel futkároztak ujjai az akusztikus és elektromos zongorán, valamint a szintetizátorokon is: ez utóbbiakat a hozzá hasonló zseniknek találták ki, akik nem csupán "effektusokra" használják az elektronikát. A köztudottan erõs egóval rendelkezõ Al Di Meola, ha magához ragadta gitárjával a kezdeményezést, most is alaposan rá tudott tekeredni húrjaira, de remekül felelgettek egymásnak Coreával, és külön ovációt váltott ki, amikor akusztikus szólójában egyszer csak rázendített a "három gitáros" (Di Meola, John McLaughlin, Paco de Lucia) egyik híres, spanyolos bravúrdarabjára, a Mediterran Sundance-re. Stanley Clarke elõször basszusgitáron nyûgözte le a hallgatóságot, aztán a második részben bebizonyította, hogy a bõgõnek még nagyobb mestere. Lenny White parádézhatott önállóan a legkevesebbet, de amit elõadott a "háttérben", azt nem sokan csinálnák utána.

A Return To Forever "reunion-turnéja" elõtt a négy muzsikus arról beszélt, hogy most kiderül, mennyire idõtálló az általuk teremtett zene. Az Arénában megadták a választ: nemcsak a régi hangok szólaltak meg ugyanolyan erõvel, mint egykor, hanem hozzátették azóta csak gyarapodott tudásukat, bölcsességüket.