A Jonathan Richman (The Modern Lovers), Mark E. Smith (The Fall), Jarvis Cocker (Pulp) és Stephen Fry (jeles színész) fura dandy hibridjének ható zseni/kretén Eddie Argos „csináld utánunk” zenekara, az Art Brut telitalálattal kezdte karrierjét: a Bang Bang Rock & Roll címû bemutatkozó lemezanyaga a 2005 legjobb albumai listák egyik legnagyobb favoritja volt az Atlanti-óceán mindkét partján. A londoni együttes egy gitároscsere után a második albumán az (art-)punkból a rock felé mozdul el. A többi marad, ahogy volt. Remek!
Az, hogy az Art Brut 2005 végén lecserélte egyik gitárosát (Chris Chinchilla helyére az ígéretes mûvésznevû Jasper Future érkezett Argos korábbi zenekarából, az Art Goblinsból), különösebb hullámokat nem gerjesztett semmilyen színtéren. A Bang Bang Rock & Roll számait gitározni körülbelül annyira lehet bonyolult, mint fakockákat egymásra pakolni, és nem is ebben volt az az album igazán erõs, hanem Argos határozottan vicces, néhol érzelgõs, de mindvégig penge szövegeiben, akár tipikus férfiproblémákról szóltak (Rusted Guns Of Milan), akár az olasz történelem legbénább bankrablójáról (Stand Down, 18,000 Lira) vagy akár a mûvészetekrõl (Modern Art), azon belül a popkultúráról (Bad Weekend), azon belül a könnyûzenérõl (Bang Bang Rock & Roll, My Little Brother), azon belül saját együttesérõl (Formed A Band). Az It’s A Bit Complicated már szûkített a debütalbum témáin és egységesítette az új dalok tempóját is: a Bang Bang Rock & Roll csapongó sztorijai után Argost már szinte csak a párkapcsolatok kémiája foglalkoztatja (a People In Love-ban a boldog szerelmesek közös ellustulásánál izgalmasabbnak ítéli a sorozatos csalódások közt vergõdõk életét, a Blame It On The Trainben egy kis plusz lustálkodásra szeretné rávenni a csaját, míg a Jealous Guy-ban nem érti, miért akar a csaj dugás helyett aludni, és mindent megpróbál, hogy felébressze), no meg persze a zene (a nosztalgikus Sound Of Summerben a válogatáskazetta-készítésrõl esik szó, ami aztán a következõ Nag Nag Nag Nag alatt is jó szolgálatot tesz a felnõni képtelenség közepette), vagy néha a kettõ egyszerre (a nyitó Pump Up The Volume-ban a fõhõs csókolózás és tapizás közben szeretné felhangosítani a háttérben szóló remek zenét, míg a slágerességét címében hirdetõ Direct Hit kislemezdal az ügyetlenkedõ verbális ismerkedés helyett a közös táncolás alternatíváját ajánlja), az elõzõ lemez lázadónak szánt szlogenszerû kiabálásait pedig kevésbé zaklatott, tradicionálisabb dalszerzés váltotta fel.
Ha a számok és a dalszövegek kicsit egysíkúabbak is lettek ettõl, a fel-feltûnõ apró hangszerelési trükkök mindenért kárpótolnak, sõt az amúgy kevésbé kiforrott Late Sunday Eveninget épp a finomnak induló, aztán dominánssá váló trombita teszi az album egyik legjobb dalává. Hogy az It’s A Bit Complicated a már ismerõs szövegbeli poénok ellenére is rengetegszer meghallgatható, az javarészt a szólógitáros Ian Catskilkinnek köszönhetõ, akit talán az új gitáros társ érkezése, talán a nagysikerû turnézás rock’n’roll életformája rázott fel, vagy csak villogni akart újonnan szerzett tudásával. Segítségével a szabadcsapat képes volt átlépni a megveszekedett punkságon és elindulni a rocklemez követelményei felé: Catskilkin hagyja a francba az elsõ album buta akkordjait, és inkább bitangul szólózni szeretne, aminek az Art Brut „naiv mûvész” világát alapjaiban kellene megrengetnie, de a zakatoló energiájával mégis beleillik a lemez vaskos hangszerelésbe. Azok a szerzemények pedig, ahol Argos koncentrált, hogy élményeit olyan változatos formákban és szövegekben jegyezze le, mint a Direct Hit, a Sound Of Summer, a Jealous Guy vagy az elsõ album turnéján már játszott, nyílt Jonathan Richman- és Undertones-utalások mellett német refrénnel is bíró St. Pauli („Punk Rock ist nicht tot!”), mind ott vannak az év legjobb angol rockdalai között.
