Az 1977-es születésû Ronson mûvészcsaládban nõtt fel: anyja neves írónõ, nevelõapja a Foreigner-gitáros Mick Jones, testvérei közt divattervezõ és popénekesnõ is akad. A rockkörnyezet mellett a New York-i hiphopban megmerítkezõ és hamar felkapott DJ-vé váló fiú elsõ fontosabb produceri munkáit Nikka Costa 2001-es Everybody Got Their Something albumán és Sean Paul Dutty Rockján végezte, majd 2003-ban maga is elõállt egy lemezzel: a Here Come The Fuzz számaiban Nikka és Sean mellett olyanok vendégszerepeltek, mint Mos Def, Q-Tip, Ghostface Killah, Nate Dogg, a Weezer-fõnök Rivers Cuomo és a White Stripes-vezér Jack White.
A saját szerzeményeket tartalmazó, hiphop/rap dominanciájú, inkább amerikai album sikertelensége után Ronson most egy rockfeldolgozásokra épülõ, inkább angol lemezzel ütötte meg a fõnyereményt: a modern ritmusoknak és a hatvanas-hetvenes évek soulos fúvósainak groovy fúziójával feldobott indie slágerek nagyon pöpecül szólnak, a szárvendégek általában hozzátesznek a végeredményhez (Lily Allen bájosan fád a Kaiser Chiefs-féle Oh My Godban, Amy Winehouse tökéletesen retrós a Zutons Valerie-jének northern soul verziójában, bár Robbie sajnos jellegtelenül elveszik a Charlatans The Only One I Know-jában), sõt a Maximo Park- és a Kasabian-átiratokban már épp az a meghökkentõ, hogy magukat az eredeti énekeseket halljuk.
Ryan Adams Amyjébõl lényegében kései Beatles-darab lesz, a Jam együttes Pretty Greenjét karibi csajok dobják be egy block partyba, a Smiths-féle Stop Me If You've Heard This One Before-t a Supremes You Keep Me Hangin' Onjával beoltó Stopban az ausztrál énekes haver, Nathaniel Merriweather reggae frazírozása viszi a prímet, Britney Spears Toxicjának vicces verziójában még 2004-ben elhunyt Ol’ Dirty Bastardot is hallhatjuk reppelni, a ritmusalapok készítése mellett gitáron és billentyûkön is játszó Ronson pedig – ügyes szerkesztõként – az énekdallamot fúvósokkal helyettesítõ Coldplay-nyitány párdarabjaiként saját instrumentális szösszeneteket is igazít az album középre és végére.