Ami igazán félelmetes, hogy a készítõk hiába csippentették ki a több száz részt számláló képregényfolyam legütõsebb karaktereit (Ezüst Utazó, Galactus) a filmjükhöz, képtelenek általuk bármiféle izgalmat, feszültséget csempészni az alkotásba. Persze ennek szelét õk már az elején érezhették, hiszen mi más indokolná, hogy a történetet tovább terhelik a teljesen inkoherens szerepcserés megoldásokkal, és képesek még az elsõ rész übergonoszát is visszacsempészni, hogy az teljesen súlytalanul kevergesse a kulimászt, ásításra ösztönözve ezzel a jobbra érdemes közönséget. Hiába adott az apokalipszis, a végsõ pusztulás réme, egyre fáradtabban figyeljük a csapatszétesés krízisével és az amerikai hadsereg legröhejesebb tábornokával is megküzdõ, már-már bohózatba illõ Fantasztikus Négyest.
Félreértés ne essék, nem vagyunk sznobok, szeretjük a poénos akciót, a jófajta popcornmozit, képesek vagyunk értékelni a gigantikus robotok háborúját, a negyedszer is összevérezett McClane-trikót, de azt senki ne várja, hogy érdemben értékeljünk egy olyan filmet, amely egy pillanatra sem képes beszippantani a nézõt, megmozgatni a mozis képzeletet. Csak ülünk a székben, figyeljük a vásznat, a nevetségesbe hajló alakításokat, a humorosnak képzelt, éppen ettõl erõltetett jeleneteket, a monumentálisnak tervezett, de teljesen steril speciális effekteket. Amit látunk, az a vászon, rajta másodpercenként huszonnégy kockával, az elpazarolt milliók, mozgóképes varázs azonban egy pillanatnyi sincs, a film egyszerûen képtelen elõcsalni akár egy másodpercre is a szórakozni vágyó énünket. Ha pedig már ennyire sem képes, mit is mondhatnánk mást, mint hogy a jó érzésû mozilátogató messzirõl kerülje el ezt a vizuális szörnyszülöttet.