Mostantól elsõ lemezével (is) zavarja az köznyugalmat az itt-ott felbukkanó koncertjeirõl itt-ott elhíresült SMRGL zenekar.
Történt egyszer, 2007 táján, hogy négy világlátott és (legalábbis ránézésre) jólfésült, ámbátor zenélni csak korlátozottan tudó, harmincas éveit taposó, belvárosi illetve agglomerációs illetõségû értelmiségi a nyolcvanas évek legnehezebb pillanatait idézõ tahó punkzenekart alakított azzal a céllal, hogy minden számukban elküldjenek valakit a k…a anyjába.
Hogy evolúciójuk nem nagyon ismer határokat, annak legékesebb bizonyítéka mégis az, hogy most – közel három év és pontosan hét koncert után – lemezt is csináltak, amin szerepel egy nyugdíjas-kórus és van elektronikus zene is, bár persze egyik sem az, aminek leírva látszik.
És elég pofás is lett a végeredmény, még dúdolni is lehet pár témát róla. Ennek ellenére sok jót persze ne reméljen senki, inkább csak még többet abból, ami eddig volt. A zenekar üzenete ezzel kapcsolatban az, hogy „Lesz itt botrány, b..meg” és hihetünk is nekik, mert az akkordjaik száma felmehet ugyan kettõrõl négyre (a hármat tudatosan kihagyva), de a történelmi felelõsségük nulla, úgyhogy a politikai korrektségük mérlege mindig negatív lesz.
Persze egyrészt botrányszagra gyûlik a nép, másrészt pedig az ilyen zenékrõl az emberek nagy többsége szereti azt hinni, hogy nem róluk szól, hanem nekik, úgyhogy még bármi lehet a dologból.