A velencei kalmár

Végy egy Velencében játszódó Shakespeare drámát, adj hozzá egy Al Pacino-t és egy Jeremy Irons-t, valamint egy jóképû szívtipró Joseph Fiennes-t, és csinálj belõle filmet. Innen bukni nem nagyon lehet, de azért meg lehet kísérelni. A film látványosságával messze túlszárnyalja a színházi kereteket, viszont az „élõ” környezet ellenére darabos jelenetek követik egymást. Ami a színházban, két felvonásban élvezetes, egy nagyjátékfilmben kevés, lötyögõs, mint a túl nagy nadrág. Sõt, a legtragikusabb résznél nem is a feszültség, hanem az unalom a legveszélyesebb a nézõ egészségére, de végül, akárcsak a történet kilátástalan konfliktusát, a filmet is megmenti a nõi bölcsesség.

Shakespeare és az õ kalmárja

Irodalomtudósok szerint Shakespeare A velencei kalmárt vígjátéknak szánta, és Shylockban komikus figurát látott. Shylock (Al Pacino) gazdag zsidó, aki uzsorakamatra kölcsönzi pénzét keresztényeknek, akik ezért megvetik és megalázzák õt. Egyszer viszont mindenki pénz szûkébe kerül, és hozzá fordul segítségért. Így jár Antonio (Jeremy Irons) is, bár nem magának, hanem ifjú barátjának, Bassanionak (Joseph Fiennes) van szüksége tõkére, hogy lánykérõbe tudjon menni. Shylockban forr a düh és az évek alatt felgyülemlett bosszúvágy, ezért zálogba Antonio egy fontnyi húsát kéri, és amikor az nem tud fizetni, jussát követeli. Shylock lelkének gyötrelmeit csak tovább növeli lánya szökése, és az, hogy a szemtelen fruska apja pénzét is magával viszi.