Rihanna 2011 december 8-án megtöltötte az Arénát, igazolva, hogy nálunk is õ az utóbbi néhány év egyik legnagyobb sztárja. Az energikus felütés után jött az, amire az énekesnõ rengeteg dala és egész popszemélyisége épül: tehát nyilvánvalóan a szex. Késõbb azonban megérkezett a kétlövetû óriástank. Koncertkritika. Mondani sem kell, hogy garantált volt a teltház a Papp László Sportarénában. Már hetekkel korábban képtelenség volt jegyekhez jutni, csütörtök este pedig elképesztõ tömeg zsúfolódott össze a stadionban. Illetve hát mit lépett: az Only Girl süvítõ eurotrance szintijének hangjára begurult egy irdatlan kapszulában. A dal egyenetes döngölése és a viszonylag mozgalmas, rikító színpadkép erõteljes és hatásos felütés volt, ez a lendület pedig vitte magával a showt. A diszkós Disturbiát és az energikus Shut Up And Drive-ot egyszuszra nyomta le a zenekar, a tempó csak a Man Down mûanyag reggae-je alatt csillapodott valamelyest. Ebbõl a négy dalból állt össze a koncert elsõ blokkja, és ahogy ezt a részt, úgy a majd’ kétórás mûsor egészét is a Good Girl Gone Bad, valamint a Loud dalai uralták. Az elsõ és tulajdonképpen egyetlen 2007 elõtti dalra a koncert több mint feléig kellett várni. Ez a szám egyébként az elképesztõ ovációt kapó Unfaithful volt, ezen kívül pedig csak a Pon De Replay csendült fel egyszer egy átvezetõben, de azt gyorsan le is keverték.
Rihanna korai albumainak és számainak mellõzése furcsának tûnhet, hiszen különösebb baj nem volt azokkal sem; a titok nyitja talán az lehet, hogy ez a korai korszak még híján van a késõbbi bombasikerekhez jócskán hozzájáruló egyes stílusjegyeknek. A new wave alapokra épülõ diszkóslágerek (SOS), szoft-dancehallos és könnyed reggae-s témák (Pon De Replay, Break It Off, Selfish Girl stb.), valamint R&B-hatások önmagukban lehetnek népszerûek ugyan, de a hosszútávú és kimagasló sikerhez szükség van néhány markáns megkülönböztetõ jegyre, ami segít kiemelkedni a mainstream folyamából. Rihanna esetében pedig ez legkésõbb a Good Girl Gone Bad óta nem más, mint az orientalista szexuális túlfûtöttség. Ha Britney karrierjét a fehér középosztály kedvenc erotikus fantáziájára, a "szûzlány a szomszédból" mítoszra építették, akkor Rihanna az, akire szinte minden egyéb vágy vetül. Õ a szexualitással mélyen átitatott "egzotikus szépség", aki bátran kísérletezik különféle perverziókkal (S&M), ráadásul mindennek a tetejébe egy passzív lény, aki nem csak tûri, hogy uralják (Love The Way You Lie), de egyenesen kívánja is (Rude Boy, Skin). Rihanna az utóbbi négy évét nagyrészt azzal töltötte, hogy ezt a szerepét építse, gazdagítsa és fokozza, és ezt csak néha törte meg egy-egy robbanásszerû, hisztérikus epizód, ami a szexuális alávetettség megszüntetésére irányult (Breaking Dishes, Man Down). A csütörtök esti koncerten pedig e felkavaró szerep minden aspektusa teret kapott, ráadásul minden eddig látottnál koncentráltabb formában. A már említett pumpálós felvezetõt követõ második blokkot ugyanis mi más foghatta volna keretbe, mint a szex.
Rihanna férfinak öltözve jelent meg a színen, székét félmeztelen, vonagló nõk vették körül. Prince Darling Nikkijét énekelte, amiben a narrátor egyéjszakás kapcsolatba keveredik egy szexuálisan túlfûtött, idegen nõvel. Ez a szimbolikus átlényegülés azonban csak idõlegesnek bizonyult, mert a következõ dal, az S&M nyitó taktusaira már Rihanna az, aki bikiniben fekszik úrnõje elõtt és kötélen rángatják. Mindezt betetõzendõ a Skin záró részében Rihanna felhívott egy (lány)rajongót az elsõ sorból a színpadra és egy egészen hitelesnek tûnõ sztriptízjelenetet adott elõ neki. Ez a rövid blokk volt a mûsor leginkább átgondolt, koherens része, itt állt össze leginkább egységgé zene, szöveg, koreográfia és látvány. Bár még ezt követõen is fel-fel bukkant néhány domináns szál a következõ blokkokban, azért ezek már nem látszottak olyan átütõ egységeknek - még ha az ezután berobogó kétlövetû óriástank és a köré épülõ camp militáns tematika kétségkívül hasonlóan szórakoztató is volt.
A koncert második felében pedig végleg elkezdtek feloldódni a történetek által kirajzolt keretek és csak sorjáztak a slágerek egymás után. Ez persze nem jelenti azt, hogy így nem alakultak ki roppant erõs epizódok: a Jay-Z lemezén szereplõ Run This Town, majd a T.I.-jal közösen felvett Live Your Life stadionhiphopja például egészen váratlanul meggyõzõ és hatásos egységet alkottak. Bár a balladákból (Unfatihful, Hate That I Love You, California King Bed) összefûzött blokk is átgondoltnak mondható, azért ezekkel már nehéz volt azonosulni az émelyítõ és ráadásul feleslegesen hosszúra nyújtott gitárszólók, illetve üres zongorafutamok miatt. Cserébe, hogy mindezt elviseltük, következtek a bulisabb számok: a Rude Boy és fõleg a Don't Stop Tthe Music minden addiginál nagyobb mozgásra késztettek, az igazi bulibomba azonban a ráadás legvégén robbant csak. A Calvin Harrisszel közösen felvett We Found Love felemelõ rave-eufóriája elképesztõ intenzivitással söpört végig a közönségen. /www2.quart.hu/
