A szintetizátoros zene óriása koncertet adott Magyarországon. Jarre-nak 1976-ban már több slágerlistás száma is volt, és azóta is megszakítás nélkül aktív: zenéket ír, és koncertezik. Ezért aztán nem is csoda, hogy van némi gyakorlata a dologban. Kezdjük azzal, hogy az 1948-ban (csak három évvel a 2. világháború után) született zenész, zeneszerzõ legfeljebb a harmincas éveinek a vége felé járó, sportos fiatalembernek látszik - még néhány lépés távolságból is! A felszabadult örömzenélés, és a kísérletezés úgy látszik erõsen konzervál: a mûvész ugyanis nem kevsebb mint 62 éves. Jarre élvezettel játszik mindenen ami a keze ügyébe kerül, olyan mint egy leltározás alatt játékboltba éjjel beszabadult kisgyerek.
A körülötte lévõ hihetetlen (hegyomlás) mennyiségû (fõleg analóg) szintetizátor, dobgép, effekt, kütyü között euforikus állapotban ugráló, örömittas mûvész egyrészt hihetetlen precizitással tudja, hogy éppen mihez és hogyan nyúljon, másrészt a közönség számára nagyon is spontánnak és anarchikusnak tûnik az egész elõadásmódja.
És akkor még is nem beszéltünk a különbözõ kontrollerek használatáról, nevezetesen arról, amikor pl. lézerfényeken játszik a levegõben egy kesztyûvel, vagy amikor puszta kézzel szólózik a semmiben egy elektromágneses teret generáló csõ segítségével.
A koncert középsõ részén a különbözõ hangok kicsiholása, és nyílt bizergálása, valamint a szintik közötti össze vissza válogatás, a folyamatos eufóriában való ugrálás az uralkodó, amely egy véget érni nem akaró zenei önkielégítésbe csap át Jarre részérõl, melyet csak a több ezres közönség folyamatos figyelme tesz még rendkívülibbé. Az egész tetõpontját talán a nekifutásból való szintiverés, vagy a nyakba akasztható Moog (ütött kopott, õsrégi) teljesen analóg gitárszintetizátoron való, szinte önkívületbe hajló játéka hozza el.
Miután Jarre kiélvezte az örömzenélés minden cseppjét, beindul egy még erõsebb vizuális támadás, és az összes lézer dinamikusan, megállás nélkül, és mesterien programozott módon döngöli a földbe, és szocializálja át pillanatok alatt az esetlegesen Lady Gaga dallamaihoz szokott hallgatókat.
A projektorral vetített monumentális méretû, izgõ-mozgó installációk a háttérben, a zenével , és a mûvésznek a nyolc éves gyerekek örömét tökéletesen felidézõ viselkedésével együtt minden kétséget eloszlat. A szintimágust egyáltalán nem érdekli az, hogy mi történt az elmúlt harmincöt évben, õ ugyanazt a stílusú, csak rá jellemzõ zenét képviseli mint eddig. Felõle lehet a trend a rap, a grunge rock, Lady Gaga vagy a Micimackó. Jarre-t semmi nem érdekli, õ nem kiszolgálja a stílust ,hanem alkotja. Nem csodálkoznék rajta, ha a Depeche Mode teljes pályafutása vagy a U2 is kimaradt volna az életébõl mint információ. Hiába, Jarre maga a következetesség és a könyörtelen rock&roll: 75 millió lemezt adott el, és valóban azt csinál amit akar. Az egyetlen különbség az 1976-os, és a mostani énje között talán az, hogy most még inkább egy kisérletezõ mûvésznek lehet nevezni, mint eddig bármikor.
A következõ zenei blokkban visszatérnek a klasszikusok, némi változtatásokkal kísérve - sok élõ beütéssel. Ez a koncert legerõsebb része, itt már mindenki elhiszi (beleértve a kiszolgáló személyzetet, és a biztonságiakat is) hogy Jarre egy élõ klasszikus. A lézerek tombolnak, az ember a tron címû film akció jeleneteiben, vagy még inkább egy másik bolygón érzi magát. Teljes extázis.
A koncert vége felé három klasszikus ráadást is játszott. Érdekesség, hogy ebbõl egy külön számot küld a biztonsági szolgálatnak (akik erre válaszolnak is), majd egyet Magyarországnak is.