Bár nem volt zsúfolt telt ház az Arénában - a jegyárak, különösen e mûfajhoz képest, meglehetõsen borsosak voltak - a többnyire érettebb korosztályt képviselõ közönség megkapta azt, amit várt negyedszázada.
A zenekar vezetõje csak termete miatt tûnt el számtalan billentyûje mögött, egyforma könnyedséggel futkároztak ujjai az akusztikus és elektromos zongorán, valamint a szintetizátorokon is: ez utóbbiakat a hozzá hasonló zseniknek találták ki, akik nem csupán "effektusokra" használják az elektronikát. A köztudottan erõs egóval rendelkezõ Al Di Meola, ha magához ragadta gitárjával a kezdeményezést, most is alaposan rá tudott tekeredni húrjaira, de remekül felelgettek egymásnak Coreával, és külön ovációt váltott ki, amikor akusztikus szólójában egyszer csak rázendített a "három gitáros" (Di Meola, John McLaughlin, Paco de Lucia) egyik híres, spanyolos bravúrdarabjára, a Mediterran Sundance-re. Stanley Clarke elõször basszusgitáron nyûgözte le a hallgatóságot, aztán a második részben bebizonyította, hogy a bõgõnek még nagyobb mestere. Lenny White parádézhatott önállóan a legkevesebbet, de amit elõadott a "háttérben", azt nem sokan csinálnák utána.
A Return To Forever "reunion-turnéja" elõtt a négy muzsikus arról beszélt, hogy most kiderül, mennyire idõtálló az általuk teremtett zene. Az Arénában megadták a választ: nemcsak a régi hangok szólaltak meg ugyanolyan erõvel, mint egykor, hanem hozzátették azóta csak gyarapodott tudásukat, bölcsességüket.