Ki ne keveredett volna már olyan beszélgetésbe, hogy a Sziget jobb-e vagy a Volt, esetleg az EFOTT, merthogy mindegyik más és más, saját karakter ésatöbbi, ennek ellenére az idei, Zamárdiban rendezett országos egyetemista és fõiskolás-találkozón az az illúzió fogott el minket, mintha sötétedéskor egy titokzatos gépezettel észrevétlenül a hajógyári szigetre teleportáltak volna. A trópusi forróságnak és a Balatonnak köszönhetõen az EFOTT-on megalázó vereséget mért a papucs a bakancsra a fesztiválokon átívelõ õsi háborúban, ennek mellékhatásaként így az utolsó napon több sínbe tett bokát látni, mint plüssállatfejes sapkát, de a bokák tulajdonosainak jókedvét láthatóan nem törik le az egészségügyi nehézségek. A három színpadot úgy állították föl, hogy egy irányba néznek, ezen egy kicsit bosszankodunk, hiszen így nehezebb olyan helyet találni, ahol csak az egyiket hallani (lehetõleg ugye azt, amire kíváncsiak is vagyunk), mint elsõre sorra kerülni a pultnál, de aztán rájövünk, hogy nyilván topográfiai kényszer szülte az elrendezést, hiszen mégse üvölthetnek a színpadok a nyaralók felé, muszáj volt a víz felé fordítani õket. Mindegy, megszokható.
A késõ délutánt és a kora estét a Riddim Colony-Rage Against The Machine-Pearl Jam háromszögben töltjük, a tribute-zenekarok kellemes meglepetést okoznak, a Pearl Jam (ez valójában a Flop zenekar, a Nulladik Változat dobosával kiegészülve) annyira, hogy be sem megyünk a PASO-koncertre a kisszínpad sátrába, ahol annyian vannak, hogy hátul kibuggyannak az emberek, csak megnézünk kintrõl pár számot, aztán visszaülünk pszeudo-Eddie Veddert hallgatni, és átadni magunkat a nagyjából tizenkét évvel ezelõttrõl feltoluló, nosztalgikus fesztiválhangulatnak.
A hotdogost elnézve egy pillanatra elgondolkodunk rajta, hogy ahelyett, hogy fényképezõgéppel a nyakunkban csámborgok a porban, inkább a hotdogbizniszbe kellett volna még idejében beszállni, de aztán helyzetünkbe beletörõdve vásárolunk párat, egyúttal örömmel üdvözöljük a pirított hagyma térhódítását a magyar hotdogban.
Félig-meddig a New York Ska-Jazz Ensemble miatt jöttünk, úgyhogy a kapitalizmus visszásságainak megtapasztalása után meg is nézzük õket. Alapvetõen klubzenekarként tudjuk õket elképzelni (aki nem ismeri, a nevüknél jobb definíciót mi sem adhatnánk), mégis egy percen belül megmozgatják a jó félháznyi közönséget, az emberek a végén a hosszadalmas, jazzy dob- basszus és szaxofonszólót is üvöltve élvezik, a zenekar vissza is jön pár ráadásra, annak ellenére, hogy még este indultak haza New Yorkba.
Nem úgy, mint a Kispál és a Borz, mármint nem azt akarjuk mondani, hogy õk viszont nem indultak vissza New Yorkba, hanem hogy nem adtak ráadást, Lovasi valami olyasmit nyafog a mikrofonba, hogy volt-e velünk már olyan, hogy baszás közben nem éreztünk semmit, mert õ most így van ezzel a koncerttel, aztán levonulnak, és hiába követeli õket vissza a tömeg hosszú percekig, nem jönnek. Csalódott arcokat látunk, tényleg rossz lehet, ha valaki például ezt a koncertet várta egész héten.
Mi szerencsére csak a tiszta fesztiválélmény miatt érkeztünk, tornacipõnket és tüdõnket otthonosan belepte a por, a derekunk és a lábunk tiltakozik a sok járkálás ellen, és kisvártatva egy félreesõ sarokban, a füvön üldögélve tudatosodik csak bennünk, hogy ez nem is a Sziget. Amióta ugyanis lement a nap, és nem látszik a Balaton, a hely megtévesztésig hasonlatossá vált az óbudai rendezvényhez, attól eltekintve, hogy bár a környéket ellepték az autók, és a kempingben is igen sok sátor áll, nincs az a zsúfoltságérzetünk, mint ott. Bár lehet, hogy csak mindenki bement a Balatonba fürödni. (Biztonsági okokból egyébként csak egy helyen lehet éjszaka bemenni a vízbe.)
Örömmel nyugtázzuk, hogy elmaradt az esõ, a diszkósátorból (elnézést, Party Arenából) kihallatszó mellkashorpasztó dübögést óvatosan megkerüljük, és a tribute-színpadról hallatszódó Midlife Crisis ütemeire elhagyjuk a területet. Kicsivel több, mint két hét múlva kezdõdik ugyanez nagyban.