A korán érkezőket Calvin Harris bemelegítő szettje szórakoztatta. Harris produkciója nyolc körül kezdődött és egészen pontosan olyan volt, mintha a skót popsztár egyszerűen bekapcsolta volna a Rádió 1-et: szettjében egymás után pörögtek 2011 bombasztikus dance slágerei a Hellótól a Party Rock Anthemig, a hangulat pedig az akkor még csak félig megtelt Sportarénában olyan volt, mint egy átlagos péntek késődélutáné a Balaton Soundon. Ezt majdnem egy óra üresjárat követte, háromnegyed tíz volt, mire Rihanna színpadra lépett.
Illetve hát mit lépett: az Only Girl süvítő eurotrance szintijének hangjára begurult egy irdatlan kapszulában. A dal egyenetes döngölése és a viszonylag mozgalmas, rikító színpadkép erőteljes és hatásos felütés volt, ez a lendület pedig vitte magával a showt. A diszkós Disturbiát és az energikus Shut Up And Drive-ot egyszuszra nyomta le a zenekar, a tempó csak a Man Down műanyag reggae-je alatt csillapodott valamelyest. Ebből a négy dalból állt össze a koncert első blokkja, és ahogy ezt a részt, úgy a majd’ kétórás műsor egészét is a Good Girl Gone Bad, valamint a Loud dalai uralták. Az első és tulajdonképpen egyetlen 2007 előtti dalra a koncert több mint feléig kellett várni. Ez a szám egyébként az elképesztő ovációt kapó Unfaithful volt, ezen kívül pedig csak a Pon De Replay csendült fel egyszer egy átvezetőben, de azt gyorsan le is keverték.
Rihanna korai albumainak és számainak mellőzése furcsának tűnhet, hiszen különösebb baj nem volt azokkal sem; a titok nyitja talán az lehet, hogy ez a korai korszak még híján van a későbbi bombasikerekhez jócskán hozzájáruló egyes stílusjegyeknek. A new wave alapokra épülő diszkóslágerek (SOS), szoft-dancehallos és könnyed reggae-s témák (Pon De Replay, Break It Off, Selfish Girl stb.), valamint R&B-hatások önmagukban lehetnek népszerűek ugyan, de a hosszútávú és kimagasló sikerhez szükség van néhány markáns megkülönböztető jegyre, ami segít kiemelkedni a mainstream folyamából. Rihanna esetében pedig ez legkésőbb a Good Girl Gone Bad óta nem más, mint az orientalista szexuális túlfűtöttség. Ha Britney karrierjét a fehér középosztály kedvenc erotikus fantáziájára, a "szűzlány a szomszédból" mítoszra építették, akkor Rihanna az, akire szinte minden egyéb vágy vetül. Ő a szexualitással mélyen átitatott "egzotikus szépség", aki bátran kísérletezik különféle perverziókkal (S&M), ráadásul mindennek a tetejébe egy passzív lény, aki nem csak tűri, hogy uralják (Love The Way You Lie), de egyenesen kívánja is (Rude Boy, Skin). Rihanna az utóbbi négy évét nagyrészt azzal töltötte, hogy ezt a szerepét építse, gazdagítsa és fokozza, és ezt csak néha törte meg egy-egy robbanásszerű, hisztérikus epizód, ami a szexuális alávetettség megszüntetésére irányult (Breaking Dishes, Man Down). A csütörtök esti koncerten pedig e felkavaró szerep minden aspektusa teret kapott, ráadásul minden eddig látottnál koncentráltabb formában. A már említett pumpálós felvezetőt követő második blokkot ugyanis mi más foghatta volna keretbe, mint a szex.
Rihanna férfinak öltözve jelent meg a színen, székét félmeztelen, vonagló nők vették körül. Prince Darling Nikkijét énekelte, amiben a narrátor egyéjszakás kapcsolatba keveredik egy szexuálisan túlfűtött, idegen nővel. Ez a szimbolikus átlényegülés azonban csak időlegesnek bizonyult, mert a következő dal, az S&M nyitó taktusaira már Rihanna az, aki bikiniben fekszik úrnője előtt és kötélen rángatják. Mindezt betetőzendő a Skin záró részében Rihanna felhívott egy (lány)rajongót az első sorból a színpadra és egy egészen hitelesnek tűnő sztriptízjelenetet adott elő neki. Ez a rövid blokk volt a műsor leginkább átgondolt, koherens része, itt állt össze leginkább egységgé zene, szöveg, koreográfia és látvány. Bár még ezt követően is fel-fel bukkant néhány domináns szál a következő blokkokban, azért ezek már nem látszottak olyan átütő egységeknek - még ha az ezután berobogó kétlövetű óriástank és a köré épülő camp militáns tematika kétségkívül hasonlóan szórakoztató is volt.
A koncert második felében pedig végleg elkezdtek feloldódni a történetek által kirajzolt keretek és csak sorjáztak a slágerek egymás után. Ez persze nem jelenti azt, hogy így nem alakultak ki roppant erős epizódok: a Jay-Z lemezén szereplő Run This Town, majd a T.I.-jal közösen felvett Live Your Life stadionhiphopja például egészen váratlanul meggyőző és hatásos egységet alkottak. Bár a balladákból (Unfatihful, Hate That I Love You, California King Bed) összefűzött blokk is átgondoltnak mondható, azért ezekkel már nehéz volt azonosulni az émelyítő és ráadásul feleslegesen hosszúra nyújtott gitárszólók, illetve üres zongorafutamok miatt. Cserébe, hogy mindezt elviseltük, következtek a bulisabb számok: a Rude Boy és főleg a Don't Stop Tthe Music minden addiginál nagyobb mozgásra késztettek, az igazi bulibomba azonban a ráadás legvégén robbant csak. A Calvin Harrisszel közösen felvett We Found Love felemelő rave-eufóriája elképesztő intenzivitással söpört végig a közönségen. /www2.quart.hu/
 |